Nagyon érdekes érzelmi síkra repít már az elején. Az előző drasztikus végkifejlet után egyből megismerjük Darrow majdnem egy éves megpróbáltatásait, ezáltal a Sakál kegyetlenségének végtelenségét. Már a könyv elejétől újabb szereplőket ismerünk meg, ami nyilván szükséges is azok után, hogy az előző rész végén igencsak megcsappant a számuk. Bár már ezerszer leírtam és az előző részeknél sem volt másként, itt is a karakterek viszik az egész könyvet. Nem azt akarom mondani, hogy nem jó a történet. Sőt! Ez a rész a legjobb. A szereplők viszont olyan változatosak, olyan fejlődéseken mennek át, vagy épp hullámoznak, annyira életszagúak, hogy függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív a sztori szempontjából, az ember megkedveli és már-már úgy érzi, hogy személyesen ismeri őket. Nem ver át az író, mindnél éreztem, hogy jók vagy rosszak függetlenül attól, hogy épp kinek az oldalán állnak. Nagyon szépen megmagyaráz minden tettet, minden változást. A szereplőkkel élünk és együtt érzünk az egész történetben. Őszintén mondom, hogy nem találkoztam még ilyen könyvvel, amiben ennyire kidolgozott és ennyire fluktuál a szereplőgárda. (Hazudtam, a Trónok harca pontosan ilyen, viszont annak csak az első részét olvastam, csak a sorozatot láttam.) A történet ugyanolyan pörgős, mint az előző részekben, viszont sokkal könnyebben felvettem a fonalat és élvezhetőbb is volt. Nem tett rosszat neki, hogy érdekes, különleges helyszínekre kerültünk, talán emiatt volt kevésbé csapongó, hiszen ezeknél újabb háttér morzsákat csepegtetett az író. A történet végén majdnem rosszul lettem, hogy megint ilyen helyzetbe hoz minket az író. És már elkezdtem dühöngeni, hogy ilyen nincs, hogy egymás után ilyen pofont kapunk, de szerencsére a végére minden kikristályosodott. Sőt egy igazán pozitív meglepetést okoz nekünk a legeslegvégén, ami már igazán ráfért a lelkemre a sok történés után... Brutál jó ez a könyv! A sorozat eddigi legjobbja. Sőt mind a 4 könyv és a hamarosan megjelenő közül, ennek a legszebb a borítója. 5 pont kérdés nélkül... 

És utolsó pillanataimban azon tűnődöm, hogy bolygónk nem bánja-e, hogy felmarjuk testét, és elraboljuk kincseit, ha egyszer tudja, hogy mi ostoba, meleg kis lények úgyis csak egy kurta sóhaj vagyunk kozmikus életében. Vagy még az sem. Megnőttünk és elszaporodtunk, dühödten fosztogatunk és meghalunk. És amikor belőlünk már csak acélemlékeink és műanyag bálványaink maradnak hátra, az ő felszínén ugyanúgy suttog majd a szél, kavarog a homok, és ugyanúgy kering tovább, végképp elfeledve a merész, pucér majmokat, akik azt hitték, járna nekik a halhatatlanság.

Senki sem külön álló sziget. Szükségünk van azokra, akik szeretnek bennünket. És azokra, akik gyűlölnek. Szükségünk van a többiekre, hogy életre keltsenek, hogy értelmet adjanak életünknek, érzéseinknek.

(...) az igazságtétel nem azt jelenti, hogy a múltat tesszük jóvá. Hanem azt, hogy a jövőt. Nem a halottakért harcolunk, hanem az élőkért. És azokért, akik még meg sem születtek.

Amikor kisfiúként felnéztem apámra, azt gondoltam, hogy az a felnőtt, aki uralkodik magán. Aki kézben tartja és irányítja a saját sorsát. Hogy is tudhatná egy gyermek, hogy a szabadság éppen akkor vész el, amikor felnőtté válunk? Mert onnantól lesz fontos minden. Már minden apróságnak jelentősége van. És lassan, elkerülhetetlenül körénk fonódik a kényelmetlenségek, kötelességek, határidők, kudarcba fúlt tervek és elvesztett barátok emlékének szövedéke, amely gúzsba köti az embert.

Az információk és a borítóképek a könyvek Moly-os adatlapjáról származnak.