Mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretném jelezni az idetévedőknek, hogy ez nem egy focimeccs értékelés lesz - azt biztos találtok bőven a neten - hanem magát az élményt szeretném veletek megosztani, amit átéltem. Sajnos sok fotóval nem tudom illusztrálni, mert annyira átszellemültem, hogy elfelejtettem fotózni. 

Mivel a blogomon fociról még nem esett szó, úgy érzem, tartozok egy kis háttérinfóval. Sportkedvelő leányzó voltam mindig is, 8 éven keresztül versenyszerűen kézilabdáztam, illetve fiatalabb koromban az iskolai sportesemények aktív résztvevője voltam. Ez persze az évek során lekopott és maradt a sport másik oldala a TV előtt, vagy épp a lelátón. Apukámmal kiskorom óta néztem mindenféle sportot, majd a kézilabdával párhuzamban kedveltem meg a focit is, persze azt csak szigorúan nézőként. Az igazi áttörést a focival való kapcsolatomban azt hozta, amikor beköltöztünk a már többször emlegetett Hajnóczy albérletünkbe. Itt párommal és egy nagyon jó barátunkkal éltünk két évig. Mivel ők hatalmas futballrajongók így akarva-akaratlanul kicsit nagyobb dózisban ért, mint azelőtt. Természetesen ezt nem bántam, mert mint már írtam szerettem a focit régóta, de ez idő alatt kicsit több infót szereztem róla, ami valljuk be, nagyban javít az élvezhetőségén is – ha tudjuk kik vannak a pályán, mit jelent egy adott mérkőzés, stb. Pont ebbe az időszakba esett a magyarok EB szereplése, ami igazán nagy élményt nyújtott és a fiúk lelkesedésének hála én is úgy éreztem, hogy igazi szurkoló lettem. Lehet mondani sok mindent a magyar focira, a rendszerre, stb., de azt az összetartást, azt az igazi „magyar vagyok” érzést kevés dolog tudja a 21. században kiváltani, de a foci nagyon is. Egy futball nemzet vagyunk, annak ellenére, hogy az utóbbi időben sok mindenre nem lehettünk büszkék. Így születünk, ezt látjuk, ezt szeretjük. És a magyar emberben nagyon erős a magyarság tudat, még ha ez a hétköznapokban nem is feltétlen mutatkozik ki. És itt ér össze a kettő. Olyan érzést vált ki, amit igenis át kell élni és élvezni. Aki nem hiszi el, csak üsse be a Google-be, hogy „Marseille magyar szurkolók”. Ezerszer láttam már a videót, mégis kiráz a hideg minden alkalommal, ha elindítom. Elképesztő az összefogás és Magyarország szeretete egy szurkoló lelkes tömegben. Nos én akkor döntöttem el, hogy nekem mindenféleképpen el kell jutnom egy olyan magyar válogatott mérkőzésre, aminek tétje van, mert nem létezik, hogy én ne éljem meg ezt az érzést.

És el is érkeztünk a bejegyzés lényegéhez, a tegnapi Magyarország-Szlovákia meccshez. Nagyon terveztük már és természetesen lesben álltunk az MLSZ oldalán, mikor nyitották a jegyvásárlást. Hát, akit valamennyire is vonz a téma, az tudja, hogy egy borzalom volt az egész. Random dobálta be az oldalra az embereket a rendszer, volt aki 2 órán keresztül egyszer sem került be, volt akit beengedett, de nem engedte megvásárolni a jegyeket, stb. Szóval volt minden mi szem-szájnak ingere egy online jegyvásárlásnál. Persze volt felháborodás is rendesen. Akkor terveztem is egy véleményt írni erről az egész hercehurcáról, de aztán gondoltam majd ebben az élménybeszámolóban kitérek rá. Mondandóm lényege az lett volna, hogy felesleges szidalmazni mindenkit, ez egy szerencsejáték. Ezt mindenki tudja, aki valaha próbált fesztiválra early bird jegyet venni, vagy egy fix létszámú koncertre. Na és bármelyik egyetemista tudna mesélni az ETR vagy Neptun izgalmairól tantárgyfelvételkor, mikor tűkön ülsz, hogy feliratkozz egy kurzusra, de mire beenged a rendszer helló szia, betelt a létszám. Szóval ebben semmi újdonság nem volt, maximum azoknak, akik azelőtt nem nagyon kerültek még ilyen szituációba. Egy 22 000-es stadionba nem fér be több ember, ha tetszik, ha nem. Szerencsés vagy és bejutsz, vagy nem. De nekünk szerencsénk volt! Barátaink a C4 szektorba kaptak még jegyet, mert hamar bejátszotta őket a rendszer, mi pedig a D4 szektorba kerültünk, utolsó helyek közül foglaltam. Hát nem mondom, kemény egy 2 óra volt, beleőszültünk párszor, de a lényeg a lényeg, lett jegyünk, még ha nem is a legideálisabb helyre.

Aztán elérkezett a tegnapi nap, amit mindannyian vártunk. Otthonról dolgoztam, így időben el tudtam készülni. A B szektorokba fekete holmi volt a dresszkód a koreo miatt, hát mi nem ott ültünk, de mivel egy átkozott magyar vagy piros holmim nincs, ezért gondoltam maradok én is feketénél. (Időközben már néztem magyar szurkolós holmit, hogy legközelebb ne járjak így.) A héten szereztem arcfestéket, úgyhogy a piros-fehér-zöld zászló is felkerült az arcra, pattintottam egy sört és rettentő izgatottan vártam, hogy Viktor összeszedje öccsét, hazaérjenek, elkészüljenek, jöjjenek értünk barátaink és elinduljunk. Már maga a Pestre jutás is feelinges volt. Kétszer álltunk meg az autópályán, mindkétszer 3-4 autónyi szurkolóba botlottunk. Szuper érzés volt, hogy integetnek, dudálnak, aztán pedig mi is. Hiszen egy célért megyünk. :)

Magába a stadionba való bejutás már kalandosabb volt. Tavaly voltunk a Videoton – PAOK meccsen a Groupamában és felfedeztünk egy tök jó parkolóhelyet, most is azt céloztuk meg. Nos, pont úgy jártunk, mint a múltkor… Egy kis aluljárón kell a parkolóból átmenni a stadion felé, az aluljáró pedig egy kis utcára vezet. A Vidi meccs előtt jól meglepődtünk, mikor az aluljáróból felérve párszáz rendőrrel találtuk magunkat szembe, illetve egy kordonos utcával. Aztán pillanatokon belül felfedeztük, hogy épp itt vezetik a busztól a Vidi szurkolókat az arénába, ez szintén nagyon érdekes volt, picit lemaradva egy darabig követtük őket, majd a kapunk felé vettük az irányt. Hát mi történt tegnap? Ugyanez, csak hirtelen mi sem értettük, hogy amúgy mi is van. Felüljáróból felérve ismét egy nagy adag rendőrrel és kordonnal találtuk szembe magunkat, ez már nem lepett meg minket, de a szituáció igen. Ismét egy nagy szurkolói brigádot vezettek (roppant muris, hogy megint épp akkor, amikor odaértünk), viszont a múltkorihoz képest sokkal inkább közrefogták őket a rendőrök. Mondhatni senkit nem engedtek ott kószálni. Hát mi szépen sétáltunk a kordon melletti kis járdán, de természetesen odajött hozzánk is egy rendőr bácsi, hogy megtudja kik vagyunk, hova tartozunk. Megválaszoltuk, hogy melyik szektorba tartunk és mondta, hogy oké jó, akkor semmi gond, mehettünk amerre akartunk, de tőle megtudtuk mi is a helyzet igazából. Na az volt, hogy belecsöppentünk a felvidéki magyarok szurkolói bandájába. És azért volt ez a nagy rendőri készültség, mivel ők is a vendégszektorba tartanak, hiszen ha jegyvásárlás szempontjából nézzük, akkor szlováknak számítanak. De ugyebár ott vannak a szlovák szlovákok. Szóval mondta a rendőr, hogy itt az a probléma, hogy a szlovákok fogják a szlovákokat elverni, ezért ilyen szigorúak. Roppant érdekes helyzet volt ez. Aztán ha valaki nem látta, nézzen fel a Facebookra, TrollFoci tuti, de biztosan mások is raktak fel képet a vendég szektorról. A jobb oldalán a szlovák drukkerek, bal oldalon pedig a felvidéki magyar szurkolói brigád. Elképesztő. :) Most visszautalnék arra, hogy szidalmazhatjuk a focit, de akinek ez a szívét nem melengeti meg, az ne is vallja magát magyarnak. Gyönyörű ez az egész és egyedi és abszurd. És szépen illusztrálja azt, hogy amit elvettek tőlünk, azt igazából sosem fogják tudni elvenni… Hiszen mi egy vérből valók vagyunk… <3

Barátaink a C szektorba könnyedén bejutottak, mi viszont nagyon megszívtuk a D-vel. Hatalmas tömeg volt a 3-as kapunál és valami veszettül lassan ment a bejutás. Sajna ez ilyen, csak abban tudtam reménykedni, hogy a Himnuszra felérünk, de rendesen majdnem elkapott a pánik. Nem csípem a tömeget, de azért az eddig elfogyasztott fesztiváljaim sokkterápiája kiedzett, hogy pánikot nem kell kapni, mert semmi baj nem lesz attól, hogy sok ember vesz körül. Na hát most valamiért mégis elkapott - tömeg, egyre szűkül a hely, feléd magasodik az a hatalmas aréna, bentről a tömeg hangja. De összekaptam magam, vettem pár nagy levegőt és végül bejutottunk időben. A helyünkre felérve tapasztaltuk azt, amiben előre reménykedtünk, hogy mindegy lesz ki hol ül-áll, így mindhárman egy helyre tudtunk telepedni, bár a jegyünk külön szólt volna. Amennyire csalódott voltam, hogy a D szektorban kaptunk jegyet, annyira pozitív csalódás volt. Fent voltunk a 32. sorban, szóval nagyon fullosan ráláttunk az egész pályára. Az mondjuk tuti, hogy mire megmásztuk a lelátót majd kiköptük a tüdőnket, de ez ilyen, rohadt meredek ez a Groupama… Pár plusz érdekességet is tapasztalhattunk a D szektornak köszönhetően. Például a vendégszektor mellett van, így tele volt egy csomó rendőrrel, akik a himnusz és kezdés alatt sorfalat is álltak a lépcsőn. Ez biztos sokaknak nem extra, de hogy őszinte legyek engem elképeszt minden alkalommal ez a hatalmas rendőri felkészültség. A stadionban is, de még inkább a stadionon kívül. Elképesztő mennyiségű rendőr tartja a rendet, a lovas rendőröktől meg rendesen parázok, mert amúgy sem csípem a lovakat, nem is értek hozzájuk, de ezek a rendőr lovak veszettül nagyok. A közelükbe nem mernék menni, nem hogy kekeckedni… Sőt tegnap még egy adag kutyás rendőrbe is botlottunk, akik még minket átengedtek és ezzel együtt el is zavartak, mert épp készültek valamelyik szurkolói brigádot vezették volna át az úton. Tudom, hogy irtó okos kutyák ezek és ha épp civilben vannak akkor ők is ugyanolyan családtagok, mint bármelyik kutya, de bakker ahogy ezek fel voltak stuffolva, hát az ő közelükbe se szívesen mentem volna. És akkor ha már erről írok, megjegyezném, hogy le a kalappal minden egyes rendőr előtt, aki egy ilyen kaliberű mérkőzés során tartja a rendet. Én bevallom őszintén nem mernék ott állni. Soha, semmi pénzért. Szóval tényleg, le a kalappal…

D szektor

Na de visszatérve a mérkőzésre. Végre elfoglaltuk a helyünket, felkészültünk a szurkolásra és mivel iszonyú lassan jutottunk be, hamar el is kezdődött. És azt hiszem most értünk el ahhoz a ponthoz, ami miatt ez az egész bejegyzés megíródott. Mint már írtam, át akartam élni azt az érzést, amit a tömeg érez, a valahova tartozást, az összefogást. Hát gyerekek… Nem tudom szavakba önteni milyen érzés járt át, amikor megszólalt 20 000 magyar ember szájából a Himnusz. Már akkor meghatódok, amikor tv-n keresztül hallom a tömeget, de élőben ez semmihez sem hasonlítható. Rázott a hideg, de megállás nélkül, nem tudtam, hogy sírni tudnék vagy nevetni, de leginkább mindkettő és majd széthasadtam a boldogságtól, a lelkesedéstől, a magyarságtól. Lehet hogy leírva ez nyálasan hangzik, de szerintem egyetlen egy ember sem cáfolná meg, amit leírtam, aki ott volt, vagy valaha részt vett egy ilyen mérkőzésen. Ha másért nem, ezért az élményért érdemes lenne minden egyes magyar embernek ellátogatnia egy válogatott mérkőzésre. Szóval menjetek el… Próbáljátok ki… Mindjárt átadják a Puskás Stadiont is, úgyhogy lesz hely bőven.

"Az Európa-bajnokság előttetek, a Fekete Sereg mögöttetek!" C szektorból barátunk fotója

A meccsről nagy elemzést nem szeretnék írni, mert nálam sokkal jobban értők, vagy nálam jobban okoskodók ezt már megtették. A végeredmény 1:2 lett. Szomorú voltam, hogy nem nyertünk, de egyáltalán nem éreztem tragikusnak a meccset. És mi csak ezt az egyet reméltük, hogy ha kikapunk, akkor ne legyen borzalmas, de ez egyáltalán nem volt olyan vészes, egyszerűen csak nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy kellett volna, a szolvákoknak pedig igen. A bíró ellenben tragikus volt – és bár én ellenzek mindenféle bíróra mutogatást, mert nem ezen múlik és ez a sport igenis azzal jár, hogy bírók irányítják, akik emberek és végezhetik borzalmasan a munkájukat, mint sokan mások is ha körbenézünk a közvetlen környezetünkben. De attól függetlenül ez egy tény, hogy szerencsétlen nagyon vakon volt. A fiúk próbálkoztak, hajtottak, bár szerintem ment ez már jobban is. De most így alakult. Nagyon örültem volna legalább egy döntetlennek, de ez van. Most majd jön a számolgatás, mint mindig, de nézzük a jó oldalát, örülni kell, hogy van még esélyünk. És szurkoljunk együtt a fiúknak, mert aki látta a múltkori Fradi – Suduva meccset, az tudhatja, hogy igenis van olyan mérkőzés, amit a szurkolók nyernek meg… Szóval hajrá! És járjatok meccsekre, akkor máris lesz értelme a sok stadionnak és felesleges lesz hőbölögni miatta! ;)

Hajrá Magyarország!