Vegyesek az érzelmeim a könyv elolvasása után. Élménynek nem volt rossz, Kim Stanley Robinson stílusa még mindig nagyon bejön nekem, azonban ez az intenzív kínai-amerikai politikai-társadalmi vonal nekem kicsit túl sok volt. Nem mondom, hogy nem érdekel a téma, sőt, bőszen olvastam, viszont azt hiszem a kínai kultúrával kapcsolatos hiányos tudásom sokat rontott az élményen. Továbbá az is, hogy kicsit csapongónak éreztem a sztorit, a szereplőket és úgy nagyjából az egészet, olyan érzésem volt, mintha ez egy rövid összefoglalója lenne egy sokkal nagyobb sztorinak.

A fülszöveg jó, innen indul a sztori és ismerve Kim Stanley Robinson stílusát, ezekről az emberkékről, történetükről tudunk majd meg többet a kifejtéskor. Így is történt, ismét nem a mindent megváltó események és meglepő fordulatok uralták a cselekményt, hanem szépen lassan csordogáltunk előre, míg egy viszonylag lightos végkifejlettel zártuk a sztorit. Bár szerintem a New York 2140-hez és az Aurorához képest itt pici jobban pattogtak az események, de nem feltétlen vált előnyére a történetnek. Egyrészt ránk fért volna kicsit több információ, hogy minden érthetőbb legyen, jobban átlássuk, hogy mi miért történik az a főszereplőinkkel. Emellett kicsit távolinak éreztem a szereplőket is. Viszonylag kedvelhetőek voltak, bár az én ízlésemnek Csan Csi kicsit túlságosan elkényeztetett, öntelt kis fruska volt, pedig a karakterével pont az ellentétét kellett volna jelképezni. De e fölött szemet hunytam, hiszen terhes a leányzó és ráfoghatjuk, hogy amiatt fordult ki eredeti önmagából. Freddel sokkal inkább tudtam azonosulni, Ta Su pedig kifejezetten szimpatikus volt, bár szerintem egy kicsit túl naivra formálta az író. Mindezek ellenére, mint már említettem nem igazán kerültek közel hozzám a szereplők, mert őszintén szólva egyáltalán nem ismertük meg őket. Mindhármuk életének történetéből kaptunk egy-két morzsát, ami alapján megítélhettük őket, de ennyi. Sőt igazából az egész könyvvel kapcsolatban ez volt az érzésem. Az író felvázolt egy gazdasági és politikai világképet, majd ezt próbálta megcincálni, de igazából nekem tökéletesen nem jött át. Nyilván sok „miért” elég egyértelmű és rendesen alátámasztott volt, viszont egyáltalán nem minden. A történet is kicsit túl csapongó. Érintőlegesen és mégis nagy szerepet kapva megismertük a mesterséges intelligenciát, Kis Szemgolyót, de kicsit feleslegesnek éreztem. Egy kicsit minden ilyen volt. Mindennek köze volt mindenhez, de egy kicsit minden felesleges volt. Egyáltalán nem éreztem azt, mint az író korábban olvasott könyveiben, hogy minden nagyon rendben van az író elképzelésében és át is tudja nekünk ezt adni. Ahogy fentebb is írtam olyan volt ez az egész, mintha egy dupla ilyen hosszú könyvet túl hosszúnak ítéltek volna és random oldalakat kitéptek volna belőle és bumm kész a Vörös Hold.

Nem bírom ki, hogy ne írjam le azt, ami a legeslegjobban bosszantott és itt jön egy kis spoiler, úgyhogy ezt a kis bekezdést ugorja át, akit ez zavar. Miért volt Csan Csi terhes??? Most komolyan! Azt hittem az elején, hogy jelentősége lesz, hiszen nagyon tolták az arcunkba, hogy a Holdon lett terhes, ezt nem szabadott volna, mert egyrészt tilos, másrészt nem tudni, hogy milyen hatással van az egészre az ottani környezet, nem beszélt róla, hogy ki az apa, feltételeztem valami főmuki, stb. Nos, utána nem történt más, mint Fred aggodalmaskodott emiatt, Csan Csi idegesítő volt és állandóan evett. És ennyi. Utána már senkit nem izgatott, hogy terhesen visszaküldik a Holdra, utána már senki nem faggatta, hogy ki az apa, miért esett teherbe, miért nem vetette el, vagy akármi. Aztán gond nélkül megszülte a gyereket. Aha… Szóval miért is volt erre szükség? Annyira indokolatlan és mégis annyira az előtérbe van helyezve, hogy nekem szükségem van valami magyarázatra, hogy mégis mi az oka, hogy így írta meg az író. Az sem kizárt, hogy nekem nem sikerült csak olvasni a sorok között, de akkor várom szeretettel az ötleteket, mert konkrétan bosszant, hogy nem értem.

Ettől függetlenül élveztem a könyv olvasását. Kim Stanley Robinson szépen és változatosan ír, már csak emiatt is érdemes ezzel a könyvvel is foglalkozni. Farkas Veronika fordítása zseniális. Sőt még tanultam is a könyvből jó pár dolgot, például felkeltette az érdeklődésem a taoizmus, aminek szeretnék bővebben utána olvasni.

Sajna most nem szerettem bele az Agave borítójába, sőt rettentően nem tetszik. Valahogy sem a történethez nem passzol, sem a kiadó szokásos stílusához. De hát mindig nem sikerülhet. :)

Hirtelen nekifutásból valószínűleg lepontoznám a könyvet egy 3-asra, de jobban átgondolva nem érdemel ilyen kevés pontot. Szerintem egyszerűen nem találtunk egymásra, ez pedig egy tökéletes könyvvel is előfordulhat, ráadásul annak ellenére, hogy itt kipanaszkodtam magam, egyáltalán nem tekintem rossz élménynek vagy feleslegesnek az elolvasását. Mindezeket egybevéve 4 pontot adnék rá.

A Holdon könnyű lenne valódi élménynek tartani egy álmot, gondolta, mert ha az ember kinéz az ablakon azokra a kaotikus fehér hegyekre, könnyen elveszíti a valóságtudatát. Ez a táj egy gyakori álmára emlékeztette, amelyben nagyon erősen úgy érezte, hogy egy hosszú zsineghez kötve él, amely a biztonsághoz rögzíti, egy olyan kötelék végén, amit bárhol és bármikor el lehet vágni.

A képek és az információk a könyv Moly-os adatlapjáról és Pinterestről származnak.