Úgy gondolom nem véletlenül ennyire felkapott ez a könyv. Bevallom őszintén engem is csak a nagy hűhó körülötte, a sorozat beharangozása vett rá, hogy foglalkozzak vele. A borítón egyáltalán nem ragadt meg a szemem, a fülszöveg tetszett, de nem biztos, hogy elsődleges kívánságlistára került volna. Viszont annyi pozitív véleményt olvastam róla, hogy a karácsonyi listára felkerült, meg is kaptam és most Húsvétkor el olvastam. Lekötött nagyon, érdekes a világkép, rémisztően elképzelhető. Bár úgy érzem ez a könyv mégsem teljesen az én ízlésem, úgy gondolom, hogy hiba lett volna kihagyni.
Szerző: Margaret Atwood
Könyv címe: A szolgálólány meséje
Eredeti mű: Margaret Atwood: The Handmaid's Tale
Fordító: Mohácsi Enikő
Oldalak száma: 488
Borító: keménytáblás
Kiadás éve: 2018
Kiadó: Jelenkor
ISBN: 9789636767051
Fülszöveg:
A regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat.
A Booker- és Arthur C. Clarke-díjas kanadai írónő kultuszregényéből – a világhírű Nobel-díjas angol drámaíró, Harold Pinter segítségével – szokatlan gondolati mélységeket feltáró film is készült.
A borító nem lett a kedvencem. A díszborító unalmas, rengeteg a "körös" megoldás mostanában és megint csak aggatott, muszáj leszedni, de akkor meg minek? Alatta a kemény borító már sokkal jobban tetszik, letisztult, vörös és tökéletesen passzol a történethez. Nem ragoznám nagyon túl az értékelést mert ismét az a helyzet áll fenn, hogy fergeteges könyvnek tartom, mégsem varázsolt el, nem éreznék késztetést újraolvasni. Ami a legjobban tetszett, hogy életszerű volt az egész. El tudtam képzelni és a hatása alá is kerített. Igazából a Bevezetés egy részletével jól jellemezni is tudom:
Az egyik szabály, amit követtem, az volt, hogy semmilyen eseményt nem teszek a könyvbe, ami ne történt volna már meg - James Joyce szavaival élve - a történelem "lidércnyomásában", ahogy semmilyen technológiát sem, ami nem elérhető. Semmi képzeletbeli bigyó, törvény vagy rémtett. Isten a részletekben lakozik, mondta valaki. Az ördög is.
Tökéletesen átjött minden vívódás, érzelem, az emlékekkel érthetőbbé vált minden és oldalról oldalra érdekelt a folytatás. A "Történeti feljegyzések"-kel való lezárás pedig tök jó ötlet. Összességében majdnem hibátlannak mondanám, de nekem mégis maradt egy kis hiányérzetem. Bár elgondolkodtató volt nagyon is, olyan mély nyomokat nem hagyott, mint amire számítottam. És talán kicsit jó lett volna többet tudni a végén. :) Kedvet kaptam a sorozat megnézéséhez, bár tartok tőle, hogy ott sem leszek maradéktalanul lelkes, de ne legyen igazam. A könyvre 4 pontot adnék az 5-ből.
Szokás szerint nem vettünk tudomást arról, ami körülöttünk zajlott. Nem tudomást venni nem egyenlő a tudatlansággal: meg kell dolgozni érte.
A változások nem egy pillanat alatt következnek be: ha fokozatosan melegítik a vizet a kádban, akár halálra is főhet az ember anélkül, hogy észrevenné.
Szokványos az, amihez hozzá szoktatok. Meglehet, ez ma még nem tűnik szokványosnak számotokra, de idővel az lesz. Szokványossá válik.
De ki emlékszik a fájdalomra, ha már elmúlt? Csak valamiféle árny marad belőle, nem is az ember lelkében, hanem a testében. A fájdalom nyomot hagy az emberen, láthatatlan, mély nyomot. Amit nem látunk, az nincs.
Mert a nők érdekesek és fontosak a való életben. Nem a természet utólagos gondolatai, nem másodrangú szereplők az emberiség sorsában, és mindig minden társadalom tudta ezt. Termékeny nők nélkül az emberek kihalnak.
Élj a jelenben, használd ki a lehetőségeidet, ez minden, amid van.
(…) egy hatékony totalitárius rendszer – egyáltalán bármilyen rendszer – létrehozásához bizonyos előnyöket és szabadságjogokat kell nyújtaniuk legalább a kiválasztott keveseknek, cserébe mindazért, amit a többiektől elvesznek.
A szabadság, mint minden egyéb, viszonylagos.
- Az eljövendő nemzedékeknek - mondta Lydia néni - már sokkal, de sokkal jobb lesz. A nők békességben élnek majd együtt, mind egy nagy családban, s titeket a lányaiknak tekintenek. Aztán ha a népesség ismét elég nagy lesz, nem kell házról házra vezényelnünk titeket, mert lesztek elegen, jut mindenkinek. A körülmények akkor már lehetővé teszik - hunyorgott ránk megnyerően -, hogy igazi érzelmi kötelékek szövődhessenek. A nők egyesülnek a közös cél érdekében! Támogatják egymást mindennapi teendőik elvégzésében, ki-ki végrehajtva a maga feladatát, miközben együtt járják az élet ösvényét. Miért várnánk el, hogy egyetlen nő viselje egy háztartás vezetésének sokrétű, nemes terhét? Az sem nem elfogadható, sem nem emberséges.
A borítókép és az információk a könyv Moly-os adatlapjáról származnak, a kép pedig Pinterest-ről.
