Május 31-én reggel felkeltünk a kis lakásunkban, fogtuk a bőröndöket és nekivágtunk az útnak. Első körben fel kellett jutnunk Budapestre és mivel munkanap volt, senkit sem akartunk megkérni, hogy fuvarozzon minket, maradt a Telekocsi. Hát már ez is egy új tapasztalat volt, hiszen én előtte még sosem Oszkároztam, de biztos vagyok benne, hogy soha többet nem is fogok. Alapvetően kicsit kocka vagyok és mindent tuti biztosra le kell szervezni, hogy ne aggódjam szét az agyam, így már előtte beszéltünk a sofőr bácsival telefonon, hogy mennyi bőröndöt vihetünk, illetve mennyire tudja tartani a menetidőt. Az alap koncepció az volt, hogy az írt menetidővel egy órával a vonat indulása előtt fent vagyunk, a bácsi pedig biztosított minket, hogy maximum fél órás csúszás lehet dugó miatt, de több nem. Oké jó, lefoglaltuk és pénteken időre ott is voltunk a Centrum parkolóban. Bácsi kedves és közvetlen volt, próbálta megjegyezni a nevünk, bár velem kapcsolatban nem járt sikerrel, úgyhogy Antónia lettem az útra. :D Viszont ezután jött a katyvasz, ami miatt úgy döntöttem, hogy meghagyom az Oszkározást másoknak. Késve indultunk… Hogy miért? Mert a bácsi körbe-körbe mászkált mivel hiányzik valaki, ezerszer végig kérdezte a nevünk, de még mindig nem volt neki egyértelmű, hogy mi van. Mentek a telefonok a főnökének, de továbbra sem jött rá a dologra. Tökre el voltam képedve, hogy mégis mi a francért nem tart egy névsorolvasást az alkalmazásban lévő foglalások alapján? Nagy nehezen rájött, hogy az egyik utastárs a barátnője profiljával foglalt helyet, emiatt értetlenkedett annyit. Na késve elindultunk, majdnem 20 percig tartott amíg péntek reggel a belvárosból kijutottunk a Budai Vámig, mikor jött a telefon, hogy otthagytunk valakit. Mert a roppant okos sofőrünk megelégedett azzal, hogy ott várt a parkolóban egy külföldi leányzó és beültette. Az eszébe se jutott, hogy esetleg lecsekkolja, hogy az ő neve szerepel-e a listán. Szóval kiderült, hogy a leányzó egy másik fuvarra várt volna, a mi külföldinket pedig otthagytuk, úgyhogy fogta magát és visszafordult érte. Szerencsére a belvárosig próbált veretni kicsit, de ettől függetlenül 8 óra múlott mikor elindultunk, a tervezett fél 8 helyett. Ami ugyebár azt jelentette, hogy ha még dugóba is kerülünk, akkor igen nagy esély van rá, hogy lekéssük a vonatot. Nos emiatt döntöttem úgy, hogy soha többet Oszkár, mivel ez az egész kalamajka az extrán életképtelen sofőr miatt történt. No meg az út is katasztrófa volt. Mindenki kussban ült, így hiába voltunk barátommal ketten, mégsem tudtunk úgy beszélgetni, mert idegesítő volt, hogy mindenki minket hallgat. De lényeg a lényeg, nem késtük le a vonatot.

Szerintem én most először voltam a Keleti pályaudvaron, úgyhogy ez is egy új élmény volt. Mondjuk nem túl jó, mert tragikusan néz ki kívülről, de belül már tetszett. A vonatunk nagyon vagány volt, sajnos elfelejtettem képet csinálni róla, úgyhogy a neten találtat biggyesztem be. Felerőlködtük magunkat a cuccokkal, majd megkerestük a helyünket, ahonnan egy idősebb párocskát el is kellett zavarnunk. Bevallom őszintén nincs sok vonatozós tapasztalatom, ilyen hosszú távon meg egyáltalán, de pillanatok alatt átlátja az ember a dolgokat. Például azt, hogy rengetegen nem hajlandóak helyjegyet venni. Elsősorban a külföldiek. Vajon náluk ez nem szokás? Emiatt kellett a párocskát is elzavarni, és utána még 3 helyre leültek, ahonnan szintén elzavarták őket. Kicsit értetlenül álltam a dologhoz, hogy miért ülnek le mások helyére, amikor elég rövid időn belül mi is felfedeztük, hogy az ülések fölött kis kijelző írja, ha van rá helyfoglalás – a felszállás helyét jelezve. Szóval, ha ránéznek és látják, hogy Budapest, mire számítanak? Eközben voltak ülések, ahol nem volt kiírva semmi, vagy valami osztrák vagy német felszállóhelyes, szóval addig oda is bőven letelepedhettek volna. Na mindegy is, nekünk szuper kis helyünk volt. A vonat meglepően kényelmes volt, csak lábtartót hiányoltunk, de azt is már csak több óra elteltével. Amúgy a büfés jött rengetegszer, volt kis lehajthatós asztalkánk, kukánk és teló töltési lehetőségünk is. Na meg Wifi. Az roppant fontos. :) Vittünk magunkkal könyveket, de végül egy betűt sem olvastam az út alatt, inkább megfigyeltem mindenfélét. Magyarországról viszonylag gyorsan kiértünk a kijelző szerint kb. 130-150 km/h sebességgel. Ausztriába már jobban nézelődtem, de a legfurább élmény mégis a veszettül hosszú alagút volt. Nem akarok hülyeséget mondani, de igen sok percen keresztül mentünk át rajta és ami a lényeg, hogy 230 km/h-val. Konkrétan átmentünk egy hegyen. Nem egy kis részén, az egészen… Elképesztő. Már maga a sebesség is, hiszen ilyen gyors vonaton még sosem ültem, de tulajdonképpen ez nem is érződik. Viszonylag hamar csúszásba kerültünk, talán kb. amikor Németországhoz értünk akkor voltunk 20 perces késésben. Ráadásul ott más tájakra is kerültünk, a vonat mellett házak, legelők, állatkák, így eléggé visszavettünk a tempóból, a nagy sebesség után úgy tűnt, mintha állandóan meg akarnánk állni. Ez volt az a pont, amikor már kezdtem igen türelmetlen lenni. Alapvetően kicsit nyűgösen tűrtük az utazást, nyilván közrejátszott, hogy nem aludtam túl sokat, mivel előző nap éjfélkor még nagy hajmosások, meg bőröndrendezések voltak programon, reggel meg szintén korán keltem, mert volt még teendő. És persze lefárasztott a vacak Oszkáros élmény is, na meg a 7 óra vonatozás. Barátom jóval hamarabb kezdett ráunni, én inkább csak az utolsó egy órában. Addig lekötött, hogy nézelődjek, mindenfélét felfedezzek, na meg hallgassam a szomszéd ülésen ülők cseverészését. Bunkó egy szokás, de imádok belehallgatni mások beszélgetéseibe, mert tök érdekes dolgokat hallhat az ember. Egy vonaton meg kb. esélyed sincs nem hallani… De elsősorban azért figyeltem sokat rájuk, mert tényleg érdekes dolgokról beszélgettek Németország-Magyarország összehasonlításával kapcsolatban. És nem a hőbölgés, „otthon minden szar, bezzeg kint kolbászból van a kerítés” szintű beszélgetés volt, hanem tényleg értelmes, tapasztalati dolgokról beszéltek. A hallgatózáson kívül megpróbálkoztam felkelni és csinálni egy-két fotót útközben, de rá kellett jönnöm, hogy a vonatozás is egy olyan dolog, amiben totál szerencsétlen vagyok. Akármikor felkeltem, ugye a fotók miatt vagy mosdóba indultam, állandóan elkezdett kanyarodni vagy gyorsítani a vonat. Rólam meg tudni kell, hogy a fix, sima talajon is képes vagyok megbotlani vagy nekiütközni valaminek, netán még el is esni, úgyhogy a vonaton ez nagyon murisan hatott. Merthogy mindenki tudott totál normálisan közlekedni, csak én kocolódtam ide-oda az ülések között, mint egy részeg, a WC-ben meg úgy kellett kapaszkodnom mintha hullámvasutaznék. :D Végül nagyon érdekes volt, hogy percre pontosan érkeztünk Münchenbe. Valamikor az utolsó szakaszon behoztuk a lemaradást. Igazán jó érzés volt leszállni 7 óra utazás után, de még mindig azt kell mondjam, hogy ez egy igen szuper módja az utazásnak. Olcsó, kényelmes, útközben is fel lehet állni, mozogni, mosdóba menni, ételhez, italhoz jutni és dugóba sem tud keveredni az ember. Na meg elkerülhető a nagy félelmem is, miszerint egy külföldi nyaralás közben mondja azt az autó, hogy köszi szépen elég volt, inkább megállnék.

A müncheni állomás hatalmas és egyáltalán nem szimpatikus. A környéke sem. Az is lehet, hogy egész München ilyen, de szerencsére nem sokat időztünk ott, csak amíg az állomástól elsétáltunk az autóig, mivel ide már barátaink jöttek értünk. Rengeteg ember volt és nagyon sok fura arc. Őszintén szólva fényes nappal sem mertem volna egyedül sétálgatni arrafelé. Emellett még koszos, zsúfolt és betondzsungeles. És veszettül rondák az épületek. Szóval Münchenbe nem fogunk kirándulgatni, de hát nem is ez volt a cél. Bepattantunk az autóba és nem sok kocsikázás után megérkeztünk barátaink házába, ahol egy kis cseverészés és sörözgetés után le is feküdtünk, mert hullák voltunk és így ennyi is volt a nyaralás -1. napja. Rengeteg új élménnyel gazdagodtam, pedig éppen hogy csak elindultunk...

Utazásunk többi napjáról készült beszámolókat a "hollandtouron" címke alatt találjátok.