Már a megjelenése óta kívánságlistán volt ez a könyv, viszont a sok pozitív csalódás ellenére a magyar könyvek mindig háttérbe szorulnak nálam. Most viszont egy akció keretében beszereztem és milyen jól tettem! A könyv hátoldalán ez szerepel: "Veres Attila a lovecrafti horrort és a vandermeeri szürreáliát vegyíti első regényében, egyszerre tisztelegve a spekulatív fikció múltja és jövője előtt.". Ez így tökéletesen elmond mindent, amit erről a könyvről tudni kell.
Szerző: Veres Attila
Könyv címe: Odakint sötétebb
Oldalak száma: 266
Borító: puhatáblás
Kiadás éve: 2017
Kiadó: Agave Könyvek
ISBN: 9789634192961
Fülszöveg:
1983-ban minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.
Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?
Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.
De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?
Kesztyűbe bújtatott ujjait végighúzta egy fa törzsén, otthagyva létezése emlékét, ahogy a napfény jelöli meg önmagát az ember bőrén.
A szomszédos fülkéből nevetés szűrődött át. Nem magyar nevetés volt, abban van valami visszafogott, mintha a nevetés álcája alól időnként kikukkantanánk, hogy mások rajtunk nevetnek-e. Ez külföldi nevetés volt, zabolátlanul jókedvű és megállíthatatlan.
Az égre emeltem a tekintetem, a tökéletesen kék égre, ami betakarta az egész világot, és megértettem, hogy innen soha nem fogok menekülni. Bármilyen messze futok, bármi is lesz belőlem, mindig ez lesz a takaróm. A színe változhat, de a lényege soha. A távolból baljós robajt hallottam: a világ négy sarkából visszhangzott. Azt képzeltem, bármi is él az égbolton túl, most érkezik meg, hogy felzabáljon és elpusztítson mindent. Ahogy kémleltem a horizontot, valamennyi kondenzcsíkban, minden felhőben a pusztulás hírnökét láttam, és talán akkor először csapott meg a halálfélelem, az elkerülhetetlen pusztulás közeledtének érzete. Tudtam, hogy az életből nincs menekvés.
