Mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretném jelezni az idetévedőknek, hogy ez nem egy focimeccs értékelés lesz - azt biztos találtok bőven a neten - hanem magát az élményt szeretném veletek megosztani, amit átéltem. Sajnos sok fotóval nem tudom illusztrálni, mert annyira átszellemültem, hogy elfelejtettem fotózni. 

Mivel a blogomon fociról még nem esett szó, úgy érzem, tartozok egy kis háttérinfóval. Sportkedvelő leányzó voltam mindig is, 8 éven keresztül versenyszerűen kézilabdáztam, illetve fiatalabb koromban az iskolai sportesemények aktív résztvevője voltam. Ez persze az évek során lekopott és maradt a sport másik oldala a TV előtt, vagy épp a lelátón. Apukámmal kiskorom óta néztem mindenféle sportot, majd a kézilabdával párhuzamban kedveltem meg a focit is, persze azt csak szigorúan nézőként. Az igazi áttörést a focival való kapcsolatomban azt hozta, amikor beköltöztünk a már többször emlegetett Hajnóczy albérletünkbe. Itt párommal és egy nagyon jó barátunkkal éltünk két évig. Mivel ők hatalmas futballrajongók így akarva-akaratlanul kicsit nagyobb dózisban ért, mint azelőtt. Természetesen ezt nem bántam, mert mint már írtam szerettem a focit régóta, de ez idő alatt kicsit több infót szereztem róla, ami valljuk be, nagyban javít az élvezhetőségén is – ha tudjuk kik vannak a pályán, mit jelent egy adott mérkőzés, stb. Pont ebbe az időszakba esett a magyarok EB szereplése, ami igazán nagy élményt nyújtott és a fiúk lelkesedésének hála én is úgy éreztem, hogy igazi szurkoló lettem. Lehet mondani sok mindent a magyar focira, a rendszerre, stb., de azt az összetartást, azt az igazi „magyar vagyok” érzést kevés dolog tudja a 21. században kiváltani, de a foci nagyon is. Egy futball nemzet vagyunk, annak ellenére, hogy az utóbbi időben sok mindenre nem lehettünk büszkék. Így születünk, ezt látjuk, ezt szeretjük. És a magyar emberben nagyon erős a magyarság tudat, még ha ez a hétköznapokban nem is feltétlen mutatkozik ki. És itt ér össze a kettő. Olyan érzést vált ki, amit igenis át kell élni és élvezni. Aki nem hiszi el, csak üsse be a Google-be, hogy „Marseille magyar szurkolók”. Ezerszer láttam már a videót, mégis kiráz a hideg minden alkalommal, ha elindítom. Elképesztő az összefogás és Magyarország szeretete egy szurkoló lelkes tömegben. Nos én akkor döntöttem el, hogy nekem mindenféleképpen el kell jutnom egy olyan magyar válogatott mérkőzésre, aminek tétje van, mert nem létezik, hogy én ne éljem meg ezt az érzést.

És el is érkeztünk a bejegyzés lényegéhez, a tegnapi Magyarország-Szlovákia meccshez. Nagyon terveztük már és természetesen lesben álltunk az MLSZ oldalán, mikor nyitották a jegyvásárlást. Hát, akit valamennyire is vonz a téma, az tudja, hogy egy borzalom volt az egész. Random dobálta be az oldalra az embereket a rendszer, volt aki 2 órán keresztül egyszer sem került be, volt akit beengedett, de nem engedte megvásárolni a jegyeket, stb. Szóval volt minden mi szem-szájnak ingere egy online jegyvásárlásnál. Persze volt felháborodás is rendesen. Akkor terveztem is egy véleményt írni erről az egész hercehurcáról, de aztán gondoltam majd ebben az élménybeszámolóban kitérek rá. Mondandóm lényege az lett volna, hogy felesleges szidalmazni mindenkit, ez egy szerencsejáték. Ezt mindenki tudja, aki valaha próbált fesztiválra early bird jegyet venni, vagy egy fix létszámú koncertre. Na és bármelyik egyetemista tudna mesélni az ETR vagy Neptun izgalmairól tantárgyfelvételkor, mikor tűkön ülsz, hogy feliratkozz egy kurzusra, de mire beenged a rendszer helló szia, betelt a létszám. Szóval ebben semmi újdonság nem volt, maximum azoknak, akik azelőtt nem nagyon kerültek még ilyen szituációba. Egy 22 000-es stadionba nem fér be több ember, ha tetszik, ha nem. Szerencsés vagy és bejutsz, vagy nem. De nekünk szerencsénk volt! Barátaink a C4 szektorba kaptak még jegyet, mert hamar bejátszotta őket a rendszer, mi pedig a D4 szektorba kerültünk, utolsó helyek közül foglaltam. Hát nem mondom, kemény egy 2 óra volt, beleőszültünk párszor, de a lényeg a lényeg, lett jegyünk, még ha nem is a legideálisabb helyre.

Aztán elérkezett a tegnapi nap, amit mindannyian vártunk. Otthonról dolgoztam, így időben el tudtam készülni. A B szektorokba fekete holmi volt a dresszkód a koreo miatt, hát mi nem ott ültünk, de mivel egy átkozott magyar vagy piros holmim nincs, ezért gondoltam maradok én is feketénél. (Időközben már néztem magyar szurkolós holmit, hogy legközelebb ne járjak így.) A héten szereztem arcfestéket, úgyhogy a piros-fehér-zöld zászló is felkerült az arcra, pattintottam egy sört és rettentő izgatottan vártam, hogy Viktor összeszedje öccsét, hazaérjenek, elkészüljenek, jöjjenek értünk barátaink és elinduljunk. Már maga a Pestre jutás is feelinges volt. Kétszer álltunk meg az autópályán, mindkétszer 3-4 autónyi szurkolóba botlottunk. Szuper érzés volt, hogy integetnek, dudálnak, aztán pedig mi is. Hiszen egy célért megyünk. :)

Magába a stadionba való bejutás már kalandosabb volt. Tavaly voltunk a Videoton – PAOK meccsen a Groupamában és felfedeztünk egy tök jó parkolóhelyet, most is azt céloztuk meg. Nos, pont úgy jártunk, mint a múltkor… Egy kis aluljárón kell a parkolóból átmenni a stadion felé, az aluljáró pedig egy kis utcára vezet. A Vidi meccs előtt jól meglepődtünk, mikor az aluljáróból felérve párszáz rendőrrel találtuk magunkat szembe, illetve egy kordonos utcával. Aztán pillanatokon belül felfedeztük, hogy épp itt vezetik a busztól a Vidi szurkolókat az arénába, ez szintén nagyon érdekes volt, picit lemaradva egy darabig követtük őket, majd a kapunk felé vettük az irányt. Hát mi történt tegnap? Ugyanez, csak hirtelen mi sem értettük, hogy amúgy mi is van. Felüljáróból felérve ismét egy nagy adag rendőrrel és kordonnal találtuk szembe magunkat, ez már nem lepett meg minket, de a szituáció igen. Ismét egy nagy szurkolói brigádot vezettek (roppant muris, hogy megint épp akkor, amikor odaértünk), viszont a múltkorihoz képest sokkal inkább közrefogták őket a rendőrök. Mondhatni senkit nem engedtek ott kószálni. Hát mi szépen sétáltunk a kordon melletti kis járdán, de természetesen odajött hozzánk is egy rendőr bácsi, hogy megtudja kik vagyunk, hova tartozunk. Megválaszoltuk, hogy melyik szektorba tartunk és mondta, hogy oké jó, akkor semmi gond, mehettünk amerre akartunk, de tőle megtudtuk mi is a helyzet igazából. Na az volt, hogy belecsöppentünk a felvidéki magyarok szurkolói bandájába. És azért volt ez a nagy rendőri készültség, mivel ők is a vendégszektorba tartanak, hiszen ha jegyvásárlás szempontjából nézzük, akkor szlováknak számítanak. De ugyebár ott vannak a szlovák szlovákok. Szóval mondta a rendőr, hogy itt az a probléma, hogy a szlovákok fogják a szlovákokat elverni, ezért ilyen szigorúak. Roppant érdekes helyzet volt ez. Aztán ha valaki nem látta, nézzen fel a Facebookra, TrollFoci tuti, de biztosan mások is raktak fel képet a vendég szektorról. A jobb oldalán a szlovák drukkerek, bal oldalon pedig a felvidéki magyar szurkolói brigád. Elképesztő. :) Most visszautalnék arra, hogy szidalmazhatjuk a focit, de akinek ez a szívét nem melengeti meg, az ne is vallja magát magyarnak. Gyönyörű ez az egész és egyedi és abszurd. És szépen illusztrálja azt, hogy amit elvettek tőlünk, azt igazából sosem fogják tudni elvenni… Hiszen mi egy vérből valók vagyunk… <3

Barátaink a C szektorba könnyedén bejutottak, mi viszont nagyon megszívtuk a D-vel. Hatalmas tömeg volt a 3-as kapunál és valami veszettül lassan ment a bejutás. Sajna ez ilyen, csak abban tudtam reménykedni, hogy a Himnuszra felérünk, de rendesen majdnem elkapott a pánik. Nem csípem a tömeget, de azért az eddig elfogyasztott fesztiváljaim sokkterápiája kiedzett, hogy pánikot nem kell kapni, mert semmi baj nem lesz attól, hogy sok ember vesz körül. Na hát most valamiért mégis elkapott - tömeg, egyre szűkül a hely, feléd magasodik az a hatalmas aréna, bentről a tömeg hangja. De összekaptam magam, vettem pár nagy levegőt és végül bejutottunk időben. A helyünkre felérve tapasztaltuk azt, amiben előre reménykedtünk, hogy mindegy lesz ki hol ül-áll, így mindhárman egy helyre tudtunk telepedni, bár a jegyünk külön szólt volna. Amennyire csalódott voltam, hogy a D szektorban kaptunk jegyet, annyira pozitív csalódás volt. Fent voltunk a 32. sorban, szóval nagyon fullosan ráláttunk az egész pályára. Az mondjuk tuti, hogy mire megmásztuk a lelátót majd kiköptük a tüdőnket, de ez ilyen, rohadt meredek ez a Groupama… Pár plusz érdekességet is tapasztalhattunk a D szektornak köszönhetően. Például a vendégszektor mellett van, így tele volt egy csomó rendőrrel, akik a himnusz és kezdés alatt sorfalat is álltak a lépcsőn. Ez biztos sokaknak nem extra, de hogy őszinte legyek engem elképeszt minden alkalommal ez a hatalmas rendőri felkészültség. A stadionban is, de még inkább a stadionon kívül. Elképesztő mennyiségű rendőr tartja a rendet, a lovas rendőröktől meg rendesen parázok, mert amúgy sem csípem a lovakat, nem is értek hozzájuk, de ezek a rendőr lovak veszettül nagyok. A közelükbe nem mernék menni, nem hogy kekeckedni… Sőt tegnap még egy adag kutyás rendőrbe is botlottunk, akik még minket átengedtek és ezzel együtt el is zavartak, mert épp készültek valamelyik szurkolói brigádot vezették volna át az úton. Tudom, hogy irtó okos kutyák ezek és ha épp civilben vannak akkor ők is ugyanolyan családtagok, mint bármelyik kutya, de bakker ahogy ezek fel voltak stuffolva, hát az ő közelükbe se szívesen mentem volna. És akkor ha már erről írok, megjegyezném, hogy le a kalappal minden egyes rendőr előtt, aki egy ilyen kaliberű mérkőzés során tartja a rendet. Én bevallom őszintén nem mernék ott állni. Soha, semmi pénzért. Szóval tényleg, le a kalappal…

D szektor

Na de visszatérve a mérkőzésre. Végre elfoglaltuk a helyünket, felkészültünk a szurkolásra és mivel iszonyú lassan jutottunk be, hamar el is kezdődött. És azt hiszem most értünk el ahhoz a ponthoz, ami miatt ez az egész bejegyzés megíródott. Mint már írtam, át akartam élni azt az érzést, amit a tömeg érez, a valahova tartozást, az összefogást. Hát gyerekek… Nem tudom szavakba önteni milyen érzés járt át, amikor megszólalt 20 000 magyar ember szájából a Himnusz. Már akkor meghatódok, amikor tv-n keresztül hallom a tömeget, de élőben ez semmihez sem hasonlítható. Rázott a hideg, de megállás nélkül, nem tudtam, hogy sírni tudnék vagy nevetni, de leginkább mindkettő és majd széthasadtam a boldogságtól, a lelkesedéstől, a magyarságtól. Lehet hogy leírva ez nyálasan hangzik, de szerintem egyetlen egy ember sem cáfolná meg, amit leírtam, aki ott volt, vagy valaha részt vett egy ilyen mérkőzésen. Ha másért nem, ezért az élményért érdemes lenne minden egyes magyar embernek ellátogatnia egy válogatott mérkőzésre. Szóval menjetek el… Próbáljátok ki… Mindjárt átadják a Puskás Stadiont is, úgyhogy lesz hely bőven.

"Az Európa-bajnokság előttetek, a Fekete Sereg mögöttetek!" C szektorból barátunk fotója

A meccsről nagy elemzést nem szeretnék írni, mert nálam sokkal jobban értők, vagy nálam jobban okoskodók ezt már megtették. A végeredmény 1:2 lett. Szomorú voltam, hogy nem nyertünk, de egyáltalán nem éreztem tragikusnak a meccset. És mi csak ezt az egyet reméltük, hogy ha kikapunk, akkor ne legyen borzalmas, de ez egyáltalán nem volt olyan vészes, egyszerűen csak nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy kellett volna, a szolvákoknak pedig igen. A bíró ellenben tragikus volt – és bár én ellenzek mindenféle bíróra mutogatást, mert nem ezen múlik és ez a sport igenis azzal jár, hogy bírók irányítják, akik emberek és végezhetik borzalmasan a munkájukat, mint sokan mások is ha körbenézünk a közvetlen környezetünkben. De attól függetlenül ez egy tény, hogy szerencsétlen nagyon vakon volt. A fiúk próbálkoztak, hajtottak, bár szerintem ment ez már jobban is. De most így alakult. Nagyon örültem volna legalább egy döntetlennek, de ez van. Most majd jön a számolgatás, mint mindig, de nézzük a jó oldalát, örülni kell, hogy van még esélyünk. És szurkoljunk együtt a fiúknak, mert aki látta a múltkori Fradi – Suduva meccset, az tudhatja, hogy igenis van olyan mérkőzés, amit a szurkolók nyernek meg… Szóval hajrá! És járjatok meccsekre, akkor máris lesz értelme a sok stadionnak és felesleges lesz hőbölögni miatta! ;)

Hajrá Magyarország!

Utolsó teljes Hollandiában töltött napunkon Amszterdam minket érdeklő látványosságait néztük meg. Mivel az aktív nyaralás így ötödik napon már kezdte kicsit túlságosan is rányomni a bélyegét a lelkesedésünkre, ezért úgy döntöttünk, hogy valami kényelmesebb és kevésbé fárasztó közlekedési formát választunk, mint a kerékpár. Szerencsére a hotel recepcióján tudtunk napi bérletet venni a tömegközlekedési eszközökre. Ez szuper hír volt, mert barátommal abszurd módon rajongunk a tömegközlekedésért, főleg a villamosokért és eléggé feldobott minket, hogy Hollandiában sem hagyjuk ki. A napi bérlet roppant olcsó volt (mivel elég szomorú módon csak megkésve töltöm fel a bejegyzést már nem tudom mennyi, de teljesen emészthető árkategória a hazai tömegközlekedési árakhoz viszonyítva) és használhattunk vele mindenféle járművet. Villamossal indultunk a belvárosba, ami jó ötlet volt, mert a megállóig picit felfedeztük a környéket. Egy roppant szép kis csatorna mellett sétáltunk, amit mindenhonnan növények vettek körül és tele volt állatkával. Valahol ezen a környéken nyuszikat is láttunk ugrálni előző este. Érted… Nyuszikat a városban… Megőrül az ember, hogy ilyen létezik a valóságban és működik és felmerül a kérdés, hogy máshol miért nem?

Maga a villamos is megér egy kis sztorizást. Lecsipogós módszer van, amikor felszállsz és amikor leszállsz, le kell csipogtatni a kártyácskádat (bérletet). Ebben még semmi extra nincs. Az érdekesség a villamoson fogadott minket. Volt egy koordinálós bácsi a villamos közepén. Mint egy recepciós, ült a pult mögött, nyitogatta az ajtókat, magyarázott, vicceskedett (nem értettem, de nevettek az utasok) és megválaszolta az esetleges kérdéseket. Ő tartja a rendet. És van is rend. Nincs furakodás, pofátlankodás, bunkózás és társai. Ha jött egy babakocsis, megkérte az utasokat, hogy csináljanak neki helyet. Ha feltorlódtak az utasok az ajtóknál, akkor addig várt, amíg mindenki beljebb nem haladt. Amikor megtelt a járat, akkor a soros felszállóknak jelezte, hogy teltház van, legyenek szívesek várni a következő járatra, ami x perc múlva érkezik. Ami pedig a legszebb, az utasok hallgatnak rá. Annyira barátságos így a közlekedés…

Első célpontunk a Madame Tussauds múzeum volt. Ez volt az, amire mindannyian kíváncsiak voltunk. Barátaink azért, mert Londonban már láttak egyet és nagyon tetszett nekik, mi pedig azért, mert még nem láttunk ilyet. A jegy 20 euro környékén mozgott, plusz még volt egy kis kedvezményünk is a hotelból, szóval ezt is olcsónak mondanám, de utólag kicsit úgy érzem, hogy nem érte meg. Egyrészt veszettül kicsi volt. Nekem is annak tűnt, de barátaink is megerősítettek benne, hogy a londonihoz képest ez semmi. Másrészt alig akadt benne olyan emberke, aki engem érdekelt volna. Szinte csak az Avangers részleget élveztem. Ellenben voltak holland DJ-k bőségesen, akik pont nem érdekeltek senkit. Szóval ez csalódás volt… Ha engem kérdeztek ne látogassátok meg, inkább, ha egy másik városban jártok, ott menjetek el a Madame Tussaudsba.

Második célpontunk az Ajax Stadion volt. Erről különösebben sokat nem tudok mesélni, mert csak a fiúk mentek be. Bevallom őszintén engem az üres stadion annyira nem tud lázba hozni. Bezzeg egy jó meccsre szívesen beültem volna. Szerencsére barátnőm is hasonlóan gondolkodott, úgyhogy amíg a fiúk befizettek egy stadion tourra, addig mi átmentünk nézelődni a szomszédos bútoráruházba, aztán pedig a napon pihizve, narancslét szürcsölve megvártuk őket. Pozitív élményekkel gazdagodtak, tetszett nekik a stadion és az idegenvezetés is.

Amit semmiképpen sem szerettünk volna kihagyni, az a kanális túra volt. Biztos voltam benne, hogy a csatornában hajókázva egészen más perspektívából látjuk majd a várost és biztos jobban lenyűgöz, mint amúgy. Hát szerintem kiválasztottuk Amszterdam legjobb kanális túráját, úgyhogy egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk. Nem tudom eredetileg merre mentünk volna, mert mint említettem előző este jó nagy vihar volt és egészen sok fát kifordított, némelyiket épp a csatornákba, úgyhogy kicsit korlátozott volt a kanálisok járhatósága. Az útvonalunk egyik legfurább pontja az volt, mikor szólt a szimpatikus kapitányunk, hogy ha jobbra tekintünk, láthatjuk a zsiráfokat, mert ez itt az állatkert. És rendesen ott volt az állatkert. Kiírva pedig, hogy ne menjünk közel, mert állatok lehetnek. Ilyen is csak Amszterdamban történhet meg az emberrel.

A hajókázás után kicsit kiszabadultunk volna a belváros tömegéből, úgyhogy elvillamosoztunk egy térképen kiválasztott random helyre. Nagyon szép volt, megpihentünk kicsit, majd visszamentünk a városba. Vacsira hamburgert ettünk, nézelődtünk még kicsit a városban, aztán hazamentünk pihenni a hazaútra.

Másnap egyből elindultunk, sajna elég hosszúra nyúlt az utazás, mert elég sokat álltunk dugóban. Azonban ez nem akadályozott meg minket érkezés után egy hajnalig tartó beszélgetésben, sörözgetésben. Másnap pihentünk, vasárnap pedig hazavonatkoztunk. Budapestről már barátunk hozott haza minket, úgyhogy nem kellett újra átélni az oszkáros mizériát.

Összességében ez egy felejthetetlen nyaralás volt. Próbáltam minél többet átadni az élményeimből, de biztos, hogy rengeteg dolgot kifelejtettem. Elsősorban az nyűgözött le, hogy teljesen más világot tapasztalhattam meg. Más mentalitást, más környezetet, más világszemléletet. Gyönyörű és tiszteletre méltó ország, engem teljesen elvarázsolt. Nagyon remélem, hogy életem során még jó sokszor eljutok Hollandiába, hogy minél több arcát fedezhessem fel.

Utazásunk többi napjáról készült beszámolókat a "hollandtouron" címke alatt találjátok.

Negyedik napunkon felkeltük a furcsa színes szállásunkon és lementünk reggelizni, hiszen a hotel ára magába foglalta azt is. Mint már az előző bejegyzésemben is említettem, kifejezetten szuper volt ezen a szálláson a reggeli. Eleve teljesen más a feelingje, ha nem a szokásos étterem érzetet kelti, hanem egy kis házias konyhát ebédlővel. Nagyon bánom, hogy nem készítettünk képet, mert elmesélni nehéz. Volt egy kis rész, ami úgy festett, mint egy régi konyha. Régi típusú bútorok, régies stílusú kiegészítők és elrendezés. Mini lekvárok sorakoztak a polcon, kikészítve a friss pékáru és minden mi szem-szájnak ingere. A sarokban állt az elengedhetetlen narancsfacsaró rengeteg naranccsal. Ebben a helyiségben felpakolhatta mindenki, amit enni szeretett volna és az ezzel egybenyitott ebédlőben el is fogyaszthatta azt. Az ebédlő is nagyon barátságos és kifinomult volt. Nagyon tetszett, tényleg kár, hogy nem fotóztunk itt.

Mivel az előző nap nagy része el is ment a bicajos túránkkal, estére pedig brutál módon elfáradtunk és nyűgösek is lettünk, így a világítótoronyra már nem volt kedvünk olyan nagy hangsúlyt fektetni. Viszont mivel mindannyian rákattantunk a szigetre és Amszterdamban a szállást úgyis csak délután foglalhattuk el, ezért úgy döntöttünk, hogy a délelőttöt még a szigeten töltjük. Reggeli után kocsiba pattantunk és visszatértünk a világítótoronyhoz – most már kisimultabban. Tudom, hogy mostanra már biztos mindenki unja, de nem tudok mást mondani, mint hogy ez egy csoda hely. Egy varázsvilág, egy másik bolygó. Legalábbis számomra. :) Gyönyörű szép homok, amíg a szem ellát, végtelen tenger és a világítótorony a hátunk mögött. Szerintem én ott képes lennék napokig csak ülni, nézelődni, olvasni és el se mozdulni. Elsétáltunk a sziget északi csücskére, ahol az Északi- és a Watt-tenger találkozik. Gyönyörű, megéri megnézni. A csücsökben pedig rengeteg kagylóhéjat kisodornak a hullámok, úgyhogy lehet szemezgetni emléknek. Hogy őszinte legyek azzal is órákig ellettem volna, hogy kagylókat válogatok, de a többiek ráuntak, úgyhogy visszaindultunk. Valahol ezen a szakaszon elhagytunk egy dinnyés pokrócot, ha esetleg valaki megtalálja, jelentkezzen… :D Na jó az se biztos, hogy itt, de az tuti, hogy itt láttuk utoljára.

Visszafelé beugrottunk egy szuveníres boltba, ahol kb. mindent meg tudtam volna venni. De végül is elégedett voltam, mert szereztünk kis világítótorony szobrot és egy Teso kompos hűtőmágnest is. Visszakompoztunk Den Helderbe, ahol a tervek szerint kávézni akartunk egyet. Hát nem tudom, hogy mi nem találtuk meg a legjobb környéket, vagy az egész város ilyen, de hogy őszinte legyek nem voltam elragadtatva. Talán a legcsúnyább és igénytelenebb város volt, amit Hollandiában láttunk. De mondom, nagy rá az esély, hogy csak az a rész volt ilyen, ahol megálltunk. Kisebb bolyongás után beültünk egy fagyizóba, ahol egy roppant aranyos bácsi elővarázsolt nekünk 4 csésze csecse kávét.

Jó választás volt, mert konkrétan három caffee shop vett minket körül. Azért mondom, hogy jó volt így ez a hely, mert így esélyünk nyílt arra, hogy amíg ott ücsörögtünk kicsit beleláthattunk a hétköznapi holland emberek és a caffee shopok viszonyába. Érdekelt milyen emberek járnak oda, hogy kell elképzelni a szitut egy olyan helyen ahol ez mindennapos, a rutin része. (És ha bárkit is érdekel ez a dolog, semmiképp ne Amszterdamba próbáljon megfigyelni, következtetéseket levonni, mivel az a város a turistákra építve beteg módon tolja az ember arcába a caffee shopokat és nagy eséllyel külföldi turistákat lát csak ott az ember, legalábbis biztos, hogy túlnyomó többségben.) Szóval ezt a három caffee shopot úgy kell elképzelni, hogy kettő ténylegesen olyannak tűnt, mint ahogy ezt az ember elképzeli. Nagy betűkkel hirdette magát, kicsit sötétített ablakokkal, nem lehetett túlságosan belátni és hatalmas kannabisz levélkék voltak felmatricázva az ablakra. A harmadik pedig olyasmi volt, mint nálunk egy dohánybolt. Egy pult és ennyi. Az első kettő „igazi” caffee shopból kijönni és bemenni elsősorban fiatalokat láttunk, bandáztak, dumáltak. Nem sokban különbözik a vendégkör attól, mint amit mondjuk nálunk egy fiatalosabb kávézóban látni. Az érdekes inkább a dohányboltszerű caffee shop vendégköre volt. Na ide ment minden halandó ember. Láttunk itt idősebb hölgyet, faklumpás embert, fiatal srácot, gyereküléses bicajos fiatal anyukát, stb. Konkrétan tényleg pont olyan vegyes volt a felhozatal, mint amikor nálunk egy dohánybolt vásárlókörét figyeljük meg. És a szituáció is hasonlónak tűnik. Elmennek elintézni a dolgaikat, bevásárolnak a vacsorához és hazafelé beugranak a caffee shopba is. Tudom, hogy ismétlem magam, de tényleg totál olyan, mint ahogy nálunk az emberek dohányboltba járnak. Azért erőltetem ezt annyira, mert én tökre nem így képzeltem. Mondjuk nem tudnám elmondani pontosan hogy gondoltam, de talán inkább a másik két caffee shop mintájára képzeltem. Hogy direkt erre van kiélezve az egész és oda úgyse megy be egy random hétköznapi ember, aki amúgy sem jár ilyen helyekre, például egy nyugis idősebb mamika nem fog bemenni egy caffee shopba, pedig lehet szívesen zárná a napot egy cigivel. De úgy fest van ennek egy másik arca is, ami tulajdonképpen csak szimpla kiszolgáló egységként működik. Szerintem totál jó. És míg ez nekünk érdekes volt, nekik nem kellemetlen, vagy furcsa, vagy ciki, vagy elítélendő bemenni vásárolni, mivel természetesre veszik. Nyilván Hollandiában sem szív mindenki. Úgy ahogy itt sem dohányzik és iszik mindenki. De akinek erre ingere van, az legálisan megteheti. Hosszan tudnám taglalni, hogy ez miért jó, de nem akarom teljesen ebbe az irányba vinni az élménybeszámolómat, talán ha minden napot elmeséltem, akkor írok egy összegző véleményt és ott kitérek rá.

Ezután Amszterdam felé vettük az irányt. Mivel ez volt az egyetlen város, ahol két napig szálltunk meg, kíváncsiak voltunk a hotelre. Hááát… Első benyomásra nem volt teljesen bizalomgerjesztő, de szerencsére teljesen jó volt. A recepciós lányok szuperek voltak. Kifejezetten szimpatikus volt, hogy fehér bőrű recepcióst nem nagyon láttunk, ellenben volt mindenféle emberke. Ez a nyitottság és egyenlőség roppantmód tetszett. Ráadásul segítőkészek voltak és nem bosszantotta fel őket az sem, ha nem feltétlen értettük, amit mondtak, hanem elmondták akár még háromszor is. A szobánk full egyszerű volt, a fürdő is, de tiszta volt és kényelmes.

Mivel már délután értünk a városba, különösebben sok tervünk nem volt. A hotelben volt bicajbérlés és közel voltunk a belvároshoz, úgyhogy ismét két kerékre pattantunk és bevettük a várost. Bevallom őszintén, amikor az előző nap után ráültem a bicajra, azt hittem, hogy egy métert sem tudok majd vele megtenni, annyira fájt mindenem. De hamar visszarázódtam és viszonylag gyorsan be is értünk. A belváros szélén letettük a bringát és bent már sétálva fedeztük fel a várost. Rengeteg ember volt, a közlekedés meg pörgős. Függetlenül attól, hogy bicajjal vagy gyalog mentünk, vitt minket az áramlat. Úgyhogy, ha valaki Amszterdamba készül, arra ne számítson, hogy majd andalogva sétálgat a csatornapartokon. Amúgy a város szép, viszont közel sem nyújtott akkora élményt, mint a helyek, ahol a nyaralás első felében jártunk. Tényleg sok a csatorna, viszont ezek elég nagyon, így nem is olyan látványosak, mind a kisvárosok mini zöld csatornái. Az épületek nagyon érdekesek, mindegyik dől jobbra-balra-előre-hátra-mindenfelé. Viszont azt kell mondja, hogy az ember lánya ezeket már képen pont annyiszor látta, hogy különösebben ne nyűgözze le. A város amúgy szokatlan, egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy egy fővárosban járunk. Rengeteg különféle bolt és étterem van mindenfelé, bár sokszor gyanítottam, hogy ugyanazokban a kis utcákban tesszük meg újra és újra a köröket. Szuvenírt minden második lépésnél tud venni az ember és ugyanez igaz a caffee shopokra is. Konkrétan nem nagyon tud megtenni az ember nagyobb távolságot úgy, hogy ne találja szembe magát egy caffee shoppal, vagy ne csapja meg a fűszag. Ez amúgy semelyik városban sem volt jellemző, csak itt. Ami még tök érdekes volt, hogy rengeteg édességes boltjuk van. Nem mondanám cukrászdának, mert attól messze állnak. Muffinokat, waffeleket, fánkokat és ezekhez hasonló nyalánkságokat lehetett csak venni, viszont ezek nagyon durván fel voltak extrázva. Mindkét este választottunk is magunknak ezt-azt. Megnéztük a piros lámpás negyedet is, ami nekem totál csalódás volt. Valahogy úgy képzeltem, hogy ez tényleg egy negyed, vagy legalább utcák, ahova mindenképp észreveszed, ha beérkeztél. Értem ez alatt azt, hogy mondjuk tényleg egymás hegyén hátán a kirakatok leányzókkal, esetleg tematikába illő szexshopok és ilyesmi. Na ehhez képest egyáltalán nem ezt tapasztaltuk. Ha az ember nem elég figyelmes észre se veszi, hogy ott van. Roppant kevés ablakban ácsorogtak lányok, pedig egészen sokáig bent maradtunk a városban. És közülük is alig egy pár illegette magát, csalogatta a potenciális kuncsaftokat, hanem inkább ültek az ablakban kifejezéstelen arccal vagy telefont nyomkodtak. Mennyire illúzióromboló már… Ja és egyáltalán nem ilyen „tematikájú” a negyed, mivel egy kirakat után lazán jött egy édességes bolt, szuveníres vagy akármi, majd utána megint egy kirakat. Fura volt, tényleg nem így képzeltem. Viszont betudtam ezt is annak, hogy itt ez normális. Nekünk érdekesek csak ezek a dolgok, ezért várunk nagyobb „élmény”-re. De ez itt olyan szolgáltatás, mint bármelyik másik. Végül egy mexikói étteremben vacsiztunk, ami elképesztő finom volt és hatalmas adagokat is kaptunk, csak sajna ezt sem örökítettem meg. Mindenképp meg szeretném említeni az árakat. Hiába voltunk Hollandia fővárosában, semennyivel sem volt drágább, mint bármelyik másik város. Hasonlítsunk össze egy magyar átlag város és Budapest árait… Brutális különbségek vannak. Nos, mi bent voltunk Amszterdam szívében, vásárolgattunk, ettünk, ittunk, mégis azt kell mondjam, hogy olcsóbban úsztuk meg, mintha ugyanezt Budapest belvárosában csináltuk volna. Érdekes… Nyilván egy magyar átlag városnál azért drágább, de magyar fizetésből voltunk kint és nem éreztem sehol, hogy húznák a fogam…  A nap végén visszatekertünk a hotelba, amit kivételesen nagyon jól időzítettünk, mert nem sokra rá hatalmas vihar kerekedett. A nyomait a következő bejegyzésben meg is mutatom.

Jó kis nap volt ez is sok élménnyel és tapasztalattal, de nem tudta túlszárnyalni az előző napokat.

Utazásunk többi napjáról készült beszámolókat a "hollandtouron" címke alatt találjátok.

Hollandiai nyaralásunk harmadik napján a Texel sziget volt az úti célunk. Már most az elején azt kell mondjam, hogy az összes helyszín közül ez tetszett a legeslegjobban. Mondjuk úgy, hogy ez a környezet volt az, amit elképzeltem és ráhúztam Hollandiára. Annak ellenére, hogy nem is igazán néztem utána mit fogunk itt találni. De kezdjük az elején… Felkeltünk a csodaszállásunkon Koudekerk aan den Rijnben, bóklásztunk kicsit, csináltunk pár képet, barátom drónozott egyet, aztán elindultunk Den Helderbe. Azt terveztük, hogy a nap folyamán bejárjuk az egész szigetet, úgyhogy nem vacakoltunk, mentünk egyből a kompkikötőhöz. Volt még egy kis időnk, lesétáltunk a kávézójába. Igényes és szép mosdó, klassz környezet, tök jó volt. Kávéból persze ugyanazt a standard jó hosszú kávét lehetett venni, mint mindenhol. Jegyet csak odaútra kellett váltani, ami valljuk be totál logikus, hiszen ez egy sziget, előbb-utóbb úgyis visszajön róla az ember. Mi a dunai kompozáshoz vagyunk szokva, ahol minden úton veszel jegyet, szóval elsőre meglepett minket, de így sokkal egyszerűbb. A Teso nevezetű komp nagyon tetszetős volt. Hatalmas méretű, ha jól emlékszem három emeletre rendezték az autókat. A menetidő 20 perc volt, ami szinte csak egy pillanatnak tűnt, mert nem kellett az autóban ülve megvárni, felsétálhattunk nézelődni. Kimehettünk a szabadba, de leülhettünk ablak mögé is, vagy akár a kávézóban is várhatott az ember. Miután átértünk a kikötő mellett mindjárt le is tudtunk parkolni. Szerencsére ingyenes volt a parkoló, így egész napra otthagyhattuk az autót és mindjárt ott a parkolóban béreltünk bicajt. Az árra sajna nem emlékszem, de feltételezem ez sem volt vészes, mint ahogy semmi. A bicaj egész nap nálunk lehetett, zárásig kellett visszavinni, ami talán este 8 vagy 9 óra volt. Aztán megindultunk, hogy felfedezzük ezt a csodaszigetet.

Először a délkeleti oldalán indultunk el, sajnos nem tudtunk közvetlenül a parton, mert éppen magasították a töltést, viszont így is nagyon élvezetes volt. A bicajok szuperek voltak, a bicikli út szintén tökéletes, szóval csak úgy hasítottunk napsütésben a birkák között. Már rögtön a kirándulás elején megálltunk egy röpke pihenőre, mert találtunk egy kis kilátószerűséget, amire felmászva átláthattunk a dupla töltésen át egészen a tengerre. Sokat nem időztünk, tovább haladtunk és gyönyörködtünk a tájban. Na itt volt igazán érvényes az, amit már lehet említettem korábban is – állatok mindenhol. Birkák és bocik között tekertünk egész nap. Nem ám egy-két állatka között, hanem állatokat láttunk mindenhol. Aztán egy idő után felmehettünk a töltés tetejére, úgy volt igazán jó a túra. Jobbra tenger, balra zöld sziget, napsütés, pár sör a táskánkban, mi kellhet ennél több? :) Nagyon élveztem. Olyan szabadságérzet fogott el, mint már igen régen. 

Hamar beláttuk, hogy az egész sziget túl nagy falat lenne egy nap alatt, így Oudeschildnél megálltunk, ami amúgy nagyon hangulatos kis kikötős település. Itt fedeztük fel a fókanézős programot, amire sajnos nem jutott idő, de egy következő alkalommal… Den Burg felé vettük az irányt, ahol megálltunk szusszanni egyet, szereztünk pár sörikét az útra és mentünk is tovább De Koogba. Egyből a partra mentünk, ami valami elképesztő volt számomra. Azelőtt sosem láttam ilyen tengerpartot. Végtelen homok és végtelen víz. Csak tátott szájjal bámultam és élveztük, hogy ott lehetünk. 

Egy kicsit még tudtuk élvezni az egész napja tartó napsütést és meleget is, de a parton ücsörögve beborult és még esni is kezdett, úgyhogy megcéloztunk egy éttermet a parton. Csoda szuper volt a tengerrel háttérben elfogyasztani az ebédet. Ami nem mellékesen egy brutál jó borda volt, amit találomra választottunk, mert ismét nem értettük az étlapot.

Utána nekivágtunk a visszaútnak, amit most ezzel a parttal párhuzamosan tettünk meg. Elvileg rövidebbnek kellett volna lennie a fiúk szerint, de én nem úgy érzékeltem… Igencsak megfáradtam, totál elszoktam a biciklizéstől. És hát mégiscsak már a hátunk mögött volt 30 km… Konkrétan voltak olyan pillanataim, hogy megállok és megvárom amíg a többiek visszajönnek értem kocsival, vagy nem tudom. :D A szenvedés mellett viszont nagyon szép tájakat láttunk. Egyrészt a homobuckákat, amik a sziget ÉK-i partját végig kísérik. Másrészt a sziget vidékies oldalát, láttunk rengeteg állatot, végtelen mennyiségű zöld területet, csecse kis vidéki házakat jó távol egymástól. A béke szigete. Végül kínkeservesen, de visszaértünk a parkolóhoz. Bicaj lerak, kocsiba beszáll és megcéloztuk a szállásunkat, ami nagyon kis helyes volt, kicsit furcsa és elég színes szobákkal. Egy rossz szavunk nem lehet, volt bekészítve kávé, ásványvíz, tiszta volt, rendezett és a fürdő is tökéletes. Viszont ebben a szállásban leginkább a reggeli volt, ami kifejezetten dicsérendő. Egy helyes kis vidéki konyha stílusban prezentált terülj-terülj asztalkám. Mindenféle volt, amit ember reggelire enne, a lekvár helyes kis üvegcsékben volt és természetesen nem maradt el a frissen facsart narancslé végtelen mennyiségben. De itt még nem tartunk… Miután elfoglaltuk a szállást, elkocsikáztunk a világítótoronyhoz, ami szuper jól nézett ki. Nem időztünk sokat, mert másnap ide még visszatértünk, de azt majd a következő bejegyzésben. Konkrétan olyan szinten kimerültem, hogy amint az ágyba kerültem, szerintem másodpercekre rá már el is aludtam.

Ez volt a legkimerítőbb, de legtöbb pozitív élménnyel gazdagító napunk az aktív nyaralásunk során. Imádtam a szigetet! Bármennyiszer vissza tudnék ide menni.

Utazásunk többi napjáról készült beszámolókat a "hollandtouron" címke alatt találjátok.

Bevallom őszintén, hogy tegnap nem nagyon volt kedvem főzni, vacakolni. Emiatt döntöttem valami rakottas étel mellett, mert azokat általában gyorsan össze lehet dobni. Nagyon ráuntam mostanában a rizsre, úgyhogy krumplit választottam és feldobtam mindennel, amit otthon találtam, így alakult ki ez a recept. Hát kicsit átvertem magam, mert akkora adag lett, hogy elég sokáig kellett sütni és már éhen akartam halni a végére, de aztán elkészült és finom is lett. Nem mondom, hogy életünk kajája, de ha otthoni cuccokból akar összedobni valamit az ember, akkor teljesen megfelelő.

Nem volt semmi ötletünk, hogy mit együnk, így egy egyszerű pizzában állapodtunk meg. Mondjuk igazából kicsit extrább sonka gombás kukoricás pizza lett, mert paprikás szalámival is feldobtuk. Annyira sikerült az ízlésünknek tökéletesre eltalálni az arányokat, hogy mindenképpen le akartam jegyezni. Akkor meg már miért is ne készüljön belőle egy bejegyzés, még ha nem is készültek fázisfotók. Szerencsére a végeredményről szinte mindig van képem, mert Anyáéknak mindig elküldöm a napi menüt. :)

Tényleg irtó finomra sikerült. Pont elegendően volt vastag a tésztája, nem száraz, nem elázott. A feltét nagyon bőséges volt, imádtam a sok sajtot, ami klasszul meg is pirult. Ketten kétszer ettünk belőle jó nagy adagot. De szerintem bőven elég lenne három étkezésre is ez az adag, ha tudnánk nemet mondani a repetára. :)

Valamikor a héten találtam meg ezt a receptet a Mókuslekvár.hu oldalon és tegnap el is készítettem. Az oldalon keksz kockának nevezték, de Anya sport szeletként azonosította és tényleg az. A receptem pedig azért hamis, mert teljesen véletlenül kifelejtettem belőle a rum aromát. Már a hűtőben szikkadt a sütike, mikor eszembe jutott. De hát van ez így... Így is rettentő finom lett és ami a legjobb, hogy nem igényel sok teendőt és általában minden hozzávalójából van otthon.

Elég tömény, 2-3 kisebb kocka bőven elég belőle egyszerre. Viszont nem száraz és nagyon finom kis édesség. 

Anya rendületlenül készíti a szebbnél szebb tortákat, csak a blogra nem nagyon kerültek ki. Ezen mindenképp változtatnunk kell, úgyhogy most megmutatnám Anya citromos álomtorta receptjét. Nagybácsimék házassági évfordulójára készült, nagyon mutatós lett és biztosan nagyon finom is.

Ezt az ételt pár hete készítettem el, csak valahogy most került rá sor, hogy feltöltsem. Sok zöldséget kaptunk akkor otthonról és szóba került a lecsó is. Nem vagyunk amúgy nagy lecsósok, barátom is kicsit húzta a száját, emiatt gondoltam más formába varázsolom, hátha jobban megkívánjuk. Jó ötlet volt, guszta lett és az ízvilágot is nagyon eltaláltam.

Igazából nincs semmi extra ebben az ételben, csak egy lecsó más köntösben. Nekem sokkal jobban tetszett, valószínűleg máskor is így fogom készíteni.

Érdekes történet, lekötötte a figyelmem, emiatt egészen gyorsan át is szaladtam rajta, hiszen nem túl hosszú… Talán lehetett volna kicsit több, kicsit részletesebb. De teljesen rendben volt. Ezzel a könyvvel most nem találtunk teljesen egymásra, de Philip K. Dick stílusa megunhatatlan. A borítót pedig ismét nagyon eltalálták.

Nálam 4 pont lett...

A borítókép és az információk a könyv Moly-os adatlapjáról származnak.